Gyógyszertár

Jut eszembe, még hogy nem ér pozitív élmény! Pont ma reggel, a Szt. István körút egyik gyógyszertárban, ahova időnként megyek, ha szükséges és most szükséges volt, mert taknyos lettem, na ott van egy tündéri gyógyszertáros. Olyan a nő, hogy kedvem lenne a pultnál állni több órán keresztül és testem-lelkem minden aggasztó tünetét elmesélni neki. Halász Judit kedvesen csengő hagnja keveredik benne Lux Elvíra kaján bölcsességével és Kuncze Gábor megértő tekintetével.

Akadjon a torkodon az a huszas

Hát nem milyen hülye ez a világ, hogy jobban megy az ócsárlás, mint a new ages baromkodás ezzel a pozitív gondolat-terjesztéssel?! Nem is tudom, hogyan képzeltem. Na mindegy, így viszont, hogy végre magamra találtam és hogy már feltörhetnek belőlem a hosszú évek alatt elszenvedett kereskedelmi sérelmek, elmesélek egy korai történetet. Azt hiszem már viszonylag zsenge koromban önállóan járhattam közértbe parizert, kenyeret és tejet venni. Anyu adott nagyjából annyi pénzt, amennyiből meg tudom venni a listára írt árukat, persze mindig paráztam, hogy valamiféle felnőtt tréfát űz velem és kevesebbet ad, had égjek a pénztárnál, amikor vissza kell raknom a túrórudit.

Szóval, mentem a tenyerembe tekert papírszázassal a közértbe, mondogattam hogy tej, kenyér, párizsi, tej, kenyér, párizsi, tej, kenyér, párizsi...ügyesen megvettem mindent, még a pénz is elég volt, de az otthoni elszámolásnál kiderült, hogy átvert a pénztáros. És ez rendszeres volt, mert számolni azt ugye még akkor sem tudtam, annyit adott vissza, amennyit nem szégyelt és hát nem sokat szégyelt. Nagyon csúnya dolog számolni nem tudó gyereket átverni, legalább annyira, mint vak embernek bemutatni a buszon. Akadjon a torkodon az a huszas, amivel folyton megrövidítetted a családom!

Mindjárt feladom

Egy hónapja nem írtam. Azóta nem volt boldogságérzetem egyetlen kereskedelmi egységben sem. Az én hibám? Én igazán megpróbáltam, hogy csak a jót és csak a szépet vegyem észre ebben a kukacoktól hemzsegő, rohadó városban, ahol élek, és akkor jön egy sapkás (20 fok volt, tavaszodik, de ő biztos kopaszodik és az kevésbé vonzó a kispesti csajnak ) tahó a csajával, én meg bodrikutyára göndörödött hajjal, vérvörös pofával tekerek haza a tüdőtágulatommal a járdán, mert éppen már nagyon közel voltam a kapuhoz, és akkor ez a tirpák (kb. velem egykorú lehet) azt mondja nekem: Ne biciklizz a járdán! Kérdezem, miért ne? Mert ne. Hú de kurvára frappáns vagy. Biztos felforrt az agya a kötöttsapka alatt.

Gyűlölöm ezt az országot, ahol ahelyett, hogy udvariasan félrehúzódna egy csöppet azzal az otromba testével és az otromba csajával, direkt elállja az utam, nehogy már haza tudjak gurulni, én szerencsétlen. De az nyugtat, hogy ennek a senkiházinak ma jó napja volt, mert a csaja felnézett rá, amiért be mert ugatni egy biciklis lánynak, és talán kevésbé érezte magát szánalmasnak. Persze a papámnak, aki 20 másodperccel előbb ment el ugyanígy mellettük, nem szólt be, mert ő le tudta volna karatéjozni azt az ostoba fejét a nyakáról. (Ezután felértem és elgondolkoztam, mi lenne, ha a lakásban található 30 ezer forinttal elindulnék világgá.) Raboljanak már el az ufók!