Rémálom a céges rendezvényen

A szokásos év végi céges eseményre érkeztünk az elegáns szállodába, mindenki ott volt, rengeteg lány klikkekben, ahogy az az irodában is lenni szokott, vonultunk föl-alá. Néhányan még dolgoztunk a koktélasztalra tett notebookon, szenzációs esemény is történt az anyavállalatnál: egy dolgozó rövidfilmje díjat kapott. Kérték, ugyan nem tartozik a hatáskörünkbe, de tegyük ki mi is a cég sokoldalú büszkeségének filmjét. Közben látom, hogy I. és O. elvonul a középvezetővel beszélni. Nem vagyok jó véleménnyel a középvezetőről, éreztem, hogy azért hívja el őket, mert utasítást kapott, rúgja ki I-t és O-t. Míg ők egy félreeső sarokban beszélgettek, a felsővezető sodródott mellém. Felkönyökölt a koktélasztalra, s nem zavarta, hogy éppen idegesen keresem az interneten a nyertes rövidfilmet, csak mondta a viccesnek szánt megjegyzéseit. A világ központi videomegosztóján hiába is kerestem a filmet, hiszen az anyavállalatnak van sajátja, persze hogy oda kell feltölteni az ilyet. Megtaláltam végre, a felsővezető továbbra is úgy tett, mintha jóban lennénk. Nem figyeltem rá. Ebben a káoszban igyekeztem megírni néhány sort cégünk büszkeségéről. Majd visszatért a középvezető, de I. és O. nem jöttek vele. Tehát tényleg kirúgta őket. Ilyenkor természetes túlélési ösztön, ha az ember még látványosabban kezd el dolgozni, hátha csak ezen múlik - gondoltam és még lázasabban írtam azt a pár sort. Néhány perc múlva megjelent O. Felvette a kabátját és elkezdett elköszönni szép sorban mindenkitől. Az arcán nem látszódott semmi, mintha számított is volna rá, még talán mosolygott is, mint az elkerülhetetlen végzeten. Mindenki köré sereglett és baromira sajnálta, de ahogy bezárult mögötte az ajtó már senki nem foglalkozott vele. Én írtam a szöveget, a többiek pogácsáztak és koktélokat szürcsöltek, egymás ruháit pontozták vagy éppen a legfrissebb pletykákat teregették. Halk és hisztérikus sírásra lettünk figyelmesek. I. volt az. Háborgott és hörgött, de tapintatból a sarokban maradt. Mi nem láttuk és jobb is volt így. A középvezető jóérzésből hátrament, hogy megpróbálja megnyugtatni. Alig valamivel később már együtt jöttek vissza a fehérabroszos magas asztalokhoz. Miközben I. a kabátját vette, keresetlen szavakat vágott a mellettem álló felsővezető fejéhez. Az nagyképűen, nemtörődöm módon csak mosolygott. Én továbbra is a szövegbe merülve igyekeztem láthatatlanná válni, de a szitkok az én fejemen keresztülrobogva jutottak el a felsővezetőhöz. I. többek között említette azt a sok évet, amit a cégnél töltött és azt a kevés megbecsülést, amiben része volt. Sértődötten elviharzott. Nagy nehezen sikerült beillesztenem a videó kódjait a szöveg mellé, már majdnem kész voltam. J.állt mellettem, igazából ez az ő feladata lett volna, de nekem több gyakorlatom van az ilyenben, hát segítettem neki. Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor berobbant az ajtón egy középkorú nő, sötétvörös hajjal, bordó kabátban. Egy nagy zacskó volt a kezében, olyan, mint amilyet a hipermarketekben adnak. Kiabálni kezdett a felsővezetővel, s rájöttünk, ő I. anyja. Idegesen körbe-körbe járt az asztalok körül, kezében a zacskó, amiben egy kivehetetlen tárgy volt. A felsővezetőre szorta az átkokat, aki továbbra is ugyanazzal a nagyképű és fölényes mosolyával állt az asztalnál mellettem. A nő az egyik körnél elővette a zacskóból, amit hozott. Egy hatalmas kés volt, olyan bozótvágó jellegű, amivel hadonászni kezdett a tömegben, de egyetlen célpontja volt, a pökhendi felsővezető. Egyre ingerültebb lett, mindenre elszántan közelített a felsővezető felé, aki még mindig a flegma vigyorral a pofáján hátrálni kezdett. Nézett minket, nézte, vajon mit szólunk az ingyencirkuszhoz. A felsővezető egy pillanatra a karomba kapaszkodott és megpróbált maga elé húzni, így fedezte volna magát, de kitéptem a karom a szorításból. Már nem tudom hogy történt pontosan, mert pillanatok alatt változtak meg az erőviszonyok, rendeződött át a tér. Csak azt láttam, hogy a kés felemelkedik a levegőben és a viszonylag kis helyre koncentrálódott emberek közé csap. Azt hiszem elfordultam. Mikor visszanéztem, láttam hogy a felsővezető az ajtó melletti falnak dőlt. Halottnak tűnt, és első észlelésem az volt, hogy a hibbant nő kettévágta. Nem mertem tovább nézni őt. Láttam, hogy körülöttem a többi lány is rosszul van, sikoltoznak, sírnak, de valahogy senki nem mozdult, senki nem hívott segítséget. Végül az egyetlen férfi köztünk, a középvezető ugrott oda, hogy felsegítse a halottnak hitt felsővezetőt. Ekkor láttam csak, hogy még él. Nem volt teljesen magánál, támolygott. Észre sem vettük, hogy I. anyja mikor tűnt el, de már nem volt a teremben. Mindenki kétségbeesve rohangált, nem értettem, miért nem hívunk mentőt. A középvezető valahogy megpróbált úrrá lenni a helyzeten, azt hiszem a fürdőszobába akarta bevinni a megvágott férfit. A középvezető leültette egy székre és elkezdte levenni a ruháját. Különben meglepett, hogy ez a férfi katasztrofális helyzetben ennyire észnél van, úgy viselkedett, amit korábban nem feltételeztem róla. Tudom, kissé abszurd ez ilyen helyzetben, de nagy volt a nyomás rajtam, hogy be kell fejezzem a munkát, ezért visszafordultam a notebookhoz. Valamivel később láttam, hogy jön ki a felsővezető, már a saját lábán, de nem tűnt önmagának. Úgy saccoltam, hogy minimum húsz centin vághatta el őt a nő a törzsénél. Érdekes, de vért nem láttam. A középvezető megpróbálta őt visszavinni a fürdőszobába, ekkor felemelt néhány üvegpoharat az asztalról és mintha nekünk akarta volna vágni. Az arca eltorzult, látszott a megfékezhetetlenül vad düh a tekintetében. Egy pillanatra halálfélelmem lett, de végül a felsővezető elgyengült és elejtette a poharakat. A pánik tovább gerjedt a teremben, egyre többen hagyták el a helyiséget, így J-vel és H-val úgy döntöttünk, hogy mi is megyünk. Kapkodva megkerestük a kabátunkat, rajtam cipő sem volt, azt úgy kaptam kézbe és kirohantunk a teremből. H. és én elindultunk a folyosón az egyik irányba, J-t valahogy elveszítettük. Amint leértünk a hallba, láttuk, hogy rengeteg rohamrendőr sorakozik lent, ütik a gumibotjukkal a pajzsukat. Úgy látszik, súlyos volt fönt a helyzet. Minket gyorsan kitereltek a hátsó ajtón, ahogy kiértünk tűnt csak fel, hogy már világos van, hajnal lehetett. Nem bírtunk volna hazamenni, H-val be akartunk ülni valahova, hogy kibeszéljük a történteket. Már elindultunk mikor H. mondja, talán meg kéne kérdezni pár embert, hogy hogy vannak. Beugrott, hogy J-t elvesztettük a menekülés közben, a zsebembe nyúltam, hogy elővegyem a mobilt, de éreztem, hogy nincs ott. Basszameg, fönnhagytam - mondtam.

Most hogy eltelt egy kis idő a történtek után, levonhatjuk a tanulságot: ne aludj el vacsora után!