Trampli

Gimi alatt egy-két nyáron dolgoztam egy butikban, mint kisegítő eladó, vagy eladó II, ma shopassistantnek mondanánk. A szüleim barátainak akkoriban jól menő butikjaik voltak, és mivel a nő erősen túlsúlyos volt (háta mögött pufijutkának hívják), az xxl méretű női ruhákra specializálódott. Varrodában készítette a borzalmasabbnál borzalmasabb, egy-két-és-három részes ruhákat, amiket imádtak az asszonyok. Két, viszonylag rondára aszott néninek kellett segítenem az eladásban, akik jó kereskedő módjára sosem hagyták szó nélkül a távozó vásárlót. Legtöbbször a trampli szó fogak között elmormolása kísérte ki a kedves vevőt, de gyakran hallottam az "Ez úgy izzadt, mint egy ló, hozd az illatosítót!" mondatot is.


Nem mondom, valóban nem könnyű műfaj nagyonis kövér nőknek ruhát eladni, bár kétségtelen, hogy a nénik olyan körítést rendeztek nekik, hogy egytől egyig úgy érezhették, Richard Gere hitelkártyájával vásárolnak a 5th Avenuen a jótékonysági lóverseny előtt. Kifejezett érzékük volt hozzá, hogy a legsúlyosabb gondokkal kűzdőknek adják el a legrandább és legelőnytelenebb mintájú ruhákat, persze mind a három részét, mert az ápol és eltakar, tetszik tudni hogy van ez. Azóta megszűntek a Gömbi butikok, a nénik meg szétszéledtek a kereskedelem különböző szegmenseibe. Az egyiknem majdnem a csapdájába is kerültem, amikor a Rákóczi úton akartam fürdőruhát venni, de még a kirakatból megláttam, hogy ő az eladó, így nem szereztem meg neki az örömet, hogy letramplizzon.